Az én karakterem egyedi, és már megvan a története, minden meg van beszélve, úgyhogy azért más!Név:Judynator, emberi néven Judy Sarnatrina
Becenév: Judy
Kor:18 éves
Állampolgárság:Terraniani (Decepticon teremtmény)
Kaszt: Villámhasználó, telepátia
Lakhely:Föld
Nem:Nő
Jellem:Kedves, segítőkész, harcra és kalandra mindig elszánt, Emellett makacs és néha igen gonoszkodó és hirtelen haragú is tud lenni. Jó harctudású, és nem fél szembeszállni az ellenséggel, de akár a barátokkal szemben is, ha mások érdekeiről, vagy saját igazáról szól, vagy pedig meg kell védenie barátait.
Beállítottság:Változó
Alt üzemmód(ok):Egyszemélyes lopakodógép, cyborgszerű android, ember
Állati partner: Nero (harci állat, kis macskaszerű skorpiórobot)
Előtörténet:Senki se tudja még, és én sem, hogy mi vagyok és honnan jöttem. Nem tudok még arról, hogy engem Jhiaxus hozott létre, mint Decepticon forma, de nem kellettem Megatronnak, így megsemmisülésre lettem ítélve, de helyette ki lettem lőve az űrbe egy kapszulában, amíg le nem zuhantam a Földre. Így talált rám az anyám, Dr Sofia Sarnatrina és a terraniaiak vezetője, Protos nagyapó.
Sofia magához vett, és elkezdett felnevelni engem, mint a saját kislányát. Emberi alakban voltam akkor még.
Gyakran még anyunak szólítottam, annyira szerettem Sofiát. Már egészen kicsi korom óta mutattam ki furcsa dolgokat, ezért sose járhattam óvodába, és ha utcán is voltam anyuval, a felnőttek furcsán néztek rá, a többi gyerek pedig csúfolt engem. Volt arról fogalmam, hogy más vagyok, mint más ember, de nem tudtam, hogy mi vagyok igazából.
Egészen 8 éves koromig, amíg Sofiának el kellett utaznia Ázsiába a munkája miatt, ahol kegyetlenül meggyilkolta egy terrorista csoport...
Sokan voltunk a temetésen. Emlékszem, hogy patakzott a könnyem, és folyton sipítottam: "gyere vissza, anyu!". az emberek a részvétüket mutatták ki Sofia iránt, de irántam nem. Engem senki se sajnált, csak ültem ott a néhai otthonom nappalijának sarkában és hallgatnom kellett Sofia kollégáinak vitáját, hogy ki legyen a gondviselőm. senki se akart magához venni, mert ők nem értenek az én nevelésemhez. Hosszú tanakodás után az egyikük felállt és az asztalra csapott:
- Mit vitatkozunk mi ezen?? Egyértelmű a válasz, nem?! Hagyjuk a kölyköt azoknál, akikhez tartozik!
Nem értettem akkor, hogy miről beszélt, de sokáig nem tudtam elfelejteni ezt a közömbös, egyszerű kijelentést. A többiek egyetértettek, aztán az egyik tudós, aki kijelentette a sorsomat, a holmimmal együtt bepaterolt a kocsijába és elhajtott velem egy lakatlan vidékre, ahol kitett. Magamra voltam maradva az út szélén, ahol sokáig sírtam. Nem bírtam feldolgozni, hogy Sofia halálával az emberek ilyenek lesznek velem, mert vagy undorodnak vagy félnek tőlem.
Jó 2 órája sírdogáltam egy helyben, amikor egy nagy, furcsa repülőgépet láttam nagyon közel elhúzni a fejem felett, majd leszállt a közelemben. A repülőgép átalakult egy nagy, idős robottá. Ő volt az, Protos nagyapó.
Először láttam akkor Tranformert, és meg voltam rémülve, mégis valami oknál fogva meg se mozdultam. Riadt szemmel néztem a felém óvatosan közeledő nagyapót, aki odaért, majd elém térdelt. Persze lassan, mert bottal járt.
- Judy. - mondta ki a nevemet. - Nem kell félned, azért jöttem, hogy hazavigyelek magammal oda, ahová tartozol. A nevem Protos Prime, a népem vezetője és Födnek az ura. Anyukád barátja vagyok.
Álltam ott kukán és csak néztem. Nagyapó elmosolyodott.
- Kicsi vagy még, de majd mindent megtudsz. Én leszek mostantól a nevelőd és a tanítód, én majd nagyszerű terraniai Transformert nevelek belőled, gyermekem.
Rávett, hogy üljek belé az alt módjába, és elvitt egy amerikai vadnyugati helyre, ahol egy nagyobb bázisunk állt. Megdöbbentem, hogy mennyi Transformer él itt, és külső megjelenésüket leszámítva ők is úgy élnek átlagosan, mint az emberek. Itt senki nem nézett úgy rám, mint az embereknél, ellenkezőleg kedvesek voltak hozzám és máris a körükbe fogadtak.
Protos nagyapó elmondta, hogy mi is vagyok igazából, és miféle képességeim vannak. Teljesen lepadlóztam a hallottaktól, de hamar elfogadtam. Nemcsak elfogadtam, alig kis idő múlva már vidáman próbáltam ki fejlődő képességeimet.
Nagyapó és az új barátaim pedig segítettek nekem a fejlődésemben, és jobb techoorganikává való válásomban. Azt azért nem mondanám, hogy mindvégig olyan voltam, mint egy szót fogadó kislány. Makacs vagyok, és néha a többi fiatallal elruccantunk valahová szórakozni. A legviccesebb esemény az volt, amikor elmentünk futóversenyezni a kínai nagy falhoz, csakhogy megtudjuk, hogy hol az eleje és hol a vége. Véletlenül az utolsó pár mérföldnél eltanyáztam és ledöntöttem pár darabot a falból. A kínaiak néztek egy nagyot, de szerencsére annyit láttak, hogy egy sötétkék valami tanyázott el, majd emberként kerültem piszkosan, majd kamuztam nekik valamit a kék sárkányról. Nagyapó mindannyiunkat elfenekelt a botjával.
Már 18 évesen kész villámhasználó és telepátia lettem, késze álltam az önálló élete, és a Föld világának védelmére. Gyakran kellett lezuhanó műholdat megállítani, és biztonságba helyezni oda, ahol nem árthat másnak, bűnözőket fogtam el, embereket mentette i árvízből, égő épületből. Éppen Magyarországon voltam "boldogítani" a magyar kormányt, üldözőbe vettem egy nemzetközileg körözött személyt, amikor kiderült, hogy a lopott aranyat másnak szánta cserébe egy jó fegyverért. Követtem az alakot egészen a gyárig, ahol rajtakaphattam a megbízójával.
A megbízó elősétált az sötétből, és megmutatta magán. Öreg, vén, fekete helikopter Transformer, akin megdöbbentem. Lehetetlen, hogy enyéimből valaki ilyen gonoszságra lenne képes, hogy ellopat aranyat pusztító vegyi anyag előállításához, aztán megláttam rajta valamit, amit más társamon még soha, csak hasonlót Protos nagyapón. A mellkasán lila jelvény villant. Nagyapón is van egy ilyen, csak más formában, vörös és kopott, az övé pedig mintha most fényezték volna ki.
- Ki vagy te, és mit csinálsz itt? - faggattam.
A tata röhögött egy sort, majd köhögött, mert megerőltette az előbbit.
- Nocsak, kislányom, az a vén madár nem mesélt még rólam? Én voltam az, aki miatt idekerültetek! A nevem Vortex, Álcák tudósa vagyok. Ne mutatkozz be, én már régóta tudok rólad, mint az összes többiről itt.
- Mit akarsz?
- Azt, amit régóta akartam. Elpusztítom az embereket, szolgákat csinálok belőletek, és majd megvárom, amíg a gazdám és az Álca hadsereg egyszer idejön. Bukott nagyúr meg fog jutalmazni, mert több millió év után is hűséges szolgája vagyok, aki új bolygóval és új képességű Transformerekkel fogja megajándékozni őt. És majd ha ez megvan, megkeressük a Vector Sigmát és egy új mesterséges bolygót csinálunk ebből a koszos sárgolyóból! Te pedig ha van annyi eszed, csatlakozz hozzám, és a gazdám meg fog egy nap jutalmazni!
- Azt csak szeretnéd, vén trottyos! A mi bolygónk nem játszótér egy ilyen szenilis vén f*sz számára! Tűn innen, vagy ellátom a bajod!
- Piha, micsoda erőszakos fiatal. - vigyorgott az öreg, majd megtámadott. Az emberi szövetségese pedig elmenekült a helyszínről, mert belátta, hogy amit tett, azzal a saját életét is kockáztatja.
Elkezdődött egy földi, majd égi csata, azonban a vén Álca állampolgárágú kaszni erősebb volt nálam. Még akkor is elszántan harcolt, amikor jól megsokkoltam. Vagy meg akart ölni, vagy pedig elhurcolni valahová, amikor az utolsó pillanatban jött Protos nagyapó. Ahogy repült, úgy mosott be egyet Vortexnek.
- Ha még egyszer hozzá mersz nyúlni valamelyik gyermekemhez, szétkaszabollak, Vortex. - figyelmeztette a nagyapó. - Megmondtam, hogy mi lesz, ha csak meg is látlak...
Vortex károgott egyet varjú módjára (végül is tényleg úgy néz ki, mint egy viharvert ősmadár
).
- Protos! Ha azt hisze, megállíthatsz, súlyosan nagyot tévedtél! Logikus, azóta erősebb, okosabb, taktikusabb lettem!
- Taktika, taktika... sose volt ez utóbbi az erősséged, öreg barátom. Azt el kell ismerni, tényleg sokkal pompásabban repkedsz, mint múltkor. Tudod, mikor repül a madár, amikor nem akar?
A rébuszi kérdésen Vortex egy kissé megakadt, a válasz azonnal egy tettel jött. Protos nekiment, és egy hosszú verekedés után eldobta messzire az Álcát, aki végig ezt szajkózta: - Ez nem logikus! Még megfizetsz ezért, te csökött vén szamár!
Vortex azóta ismét nem bukkant fel, legalábbis a földi radarok nem jelezték, hogy a Földön vagy a Holdon lenne. Protos elmesélte nekem, hogy kik ezek az Álcák, és mit akarnak. Azt is elmondta, hogy ő valamikor a Cybertron védelmezőinek, az Autobotok vezetője volt, és ráadásul Cybertront is ő uralta, amíg a volt tanítványa, az a hangzásra már nem szimpatikus Ultra Magnus ügyes módszerrel meg nem fosztotta rangjától és az életétől, hogy megkezdje az Álcák megnyesegetését. Döbbenten hallgattam végig a mesét, aztán együtt érzően biztattam, hogy az már a múlt, és ő azóta a mi nagyapónk, aki vigyázz ránk, és én saját szemmel láttam is nemrégiben.
Nem sokkal később Vortex felbukkanása után váratlan dolog történt: az Álca űrhajót, a Nemesist bemérte a radarunk, és nemsokára egy Seeker Álca kereste fel nagyapót azzal, hogy az ő nagyura Megatron, Bukott nagyúr utódja találkozni akar vele személyesen egy megbeszélt helyen. Nagyapó beleegyezett egy ilyen tárgyalás végett, csakhogy megismerje ezt az úgynevezett Megatront és megtudja, mit keresnek itt az Álcák a bolygónk körül. Könyörögtem, hogy ne menjen, mert nekem nem tetszik ez, nagyapó viszont elment azzal a mondattal, hogy maradjak otthon a fenekemen és ne tegyek semmi olyat, amiből baj lehet.
Nem hallgattam ezúttal rá, és nagyapó után mentem, hogy ne legyen egyedül, amikor az Álcák főnökével találkozik. Félek, hogy ezzel a kalanddal fog kezdődni minden, ami megváltoztatja mindannyink, valamint az én életemet is...
Kezdőlap 
