Név: Hószárny
Becenév: Pihe, de csak a legjobb barátoknak
Kor: 18 éves
Állampolgárság/faj: Bukott, egykor Predacon
Kaszt: Vadász
Lakhely: Föld, egykor Dzsungelbolygó
Nem: Nő
Jellem: Enyhén depressziós a honvágy miatt, az embereket mélyen lenézi amiért azok istennek képzelik magukat a növényekkel és állatokkal szembe valamint azokat a Transformereket, akik védik az embereket, Transformer társaival is csak néha-néha beszélget, de kedvesebben bánik egy piócával is, mint akármelyik emberrel.
Beállítottság: Változó
Alt üzemmód: Fehér Sólyom
Állati partner: Nincs
Előtörténet: Dzsungelbolygón születtem Predacon-ként. Mindkét szülőm sólyom volt, de apa ritka fehér színű volt, anya aki sajnos meghalt a szülésben meg a hagyományos színben pompázott, de feltűnően szép volt. Apa színét örököltem bár sose mondták rám, hogy csúnya. Abban az időben születtem, mikor még békésen éltünk, és nem vadásztunk le minden betolakodót aki csak a bolygóra tette a lábát. Apa kitanított a vadászatra, ahogy kell, hiszen sólymok voltunk, akik a vadászathoz értenek a legjobban. Mikor betöltöttem a 15. évet, sok fiú udvarolt nekem, de egyik sem volt nekem megfelelő. Főleg azok után, hogy az egyik fiú, aki nekem tetszett egyszerűen kiröhögött mikor megtudta az érzéseimet iránta, és hogy jobban fájjon, egy öntelt libának a kezét kérte meg direkt előttem. Szépen elkergettem ezután a többi fiút előlem. Igaza volt apának miszerint csak egy férfiba lehet megbízni: aki az apád. A fiúk aztán feladták a dolgot látva, viszont a szívemet összetörő szemetet jól megverték amiért elérhetetlen lettem számukra miatta. Ezt eltekintve szépen éltünk. Nem zavart minket az a Jhiaxus nevű öregember, aki a bolygónkon volt kutatás miatt. De amint elment, bekövetkezett a katasztrófa: megjelent egy csoport az Ezüst Autobotoktól. Követelték Vezérünktől, Skorponoktól, hogy mondja meg, hol vannak az Álcák. Vezérünk azonban nem állt kötélnek, és mikor eldurvult a dolog, harcoltunk az ellenséggel. De súlyosára lett: az egyik szemét súlyosan eltalálta Skorponok családját, és elrabolták az idősebbik lányát, Blackarachniát kísérleti nyúlnak. Rohantam volna megmenteni, de ekkor egy másik Ezüst elkapott engem.
- Tűnjünk innen, megvannak a kísérleti alanyok! - kiabálta majd gyorsan elraboltak minket és elmenekültek, hiába ment utánunk Skorponok. Apám még az égben is üldözte őket, de ekkor kihajolt az egyik el rablóm fegyverrel a kezében a hajó ablakán.
- Viszlát korcs! - és a szemem láttára agyon lőtte apámat, aki holtan zuhant a föld felé. Míg Blackarachniát egy tömlöcbe vágták, rajtam már most kísérleteztek: erős sokkolókat, energia elszívókat, ilyesmiket használtak rajtam, én meg csak sikítani tudtam fájdalmamban. De olyankor megvertek.
- Hallgass már el te elkorcsosult fruska! - kiabálták rám folyton. Sose felejtem el, hogy élvezték a kínzásomat. Mikor már mindent kipróbáltak rajtam, az egyikük megragadta a karom:
- Mozogj már! És ne bőgjél már, úgy sem hiányoznál az anyádnak! - kiabálta rám, majd miután egy kabinba vágott, szétlőtt, és kidobta a holttestem az űrbe, mikor egy kék-zöld bolygó mellett haladtunk el. Aztán valami történt: Éreztem, hogy valami átváltozok, de nem tudtam mivé. Csak arra ébredtem fel, hogy egy ágyban fekszem. Mikor felültem csodálkozva attól, hogy élek, és nem haltam meg, láttam, hogy robotok vesznek körül. De nem voltak veszélyesek, sőt, kedvesek voltak velem.
- Hol vagyok? - kérdeztem. Ekkor jött Jhiaxus, az az öregember. Elképedtem, mikor láttam, mi lett vele.
- Mi történt önnel? - Jhiaxs elmesélte, mi történt vele, és azt is, hogy ők mentettek meg azzal, hogy magukhoz hasonlóvá változtattak, mikor kidobtak az Ezüstök. Ekkor láttam Blackarachniát is.
- Blackarachnia! - mondtam boldogan. Hála az Égnek jól volt! De sajnos rajta is kísérleteztek, de szerencsére megszökött. Mikor megtudtam, hogy az a Bukottaknak a terve, hogy megöljék az Ezüst Autobotok vezetőjét, boldogan mondtam neki, hogy csatlakoznék. Szerencsémre be is fogadtak. Pár hét múlva úgy döntöttem, azon a Földnek nevezett bolygón fogok dolgozni a Bukottaknak, így hát leszállítottak oda egy erdőbe. Elképedve láttam azt a gyönyörű erdőt benne azokkal a szép állatokkal, ahol voltam. Az állatok először féltek tőlem, de aztán lassan megszoktak, és közéjük valónak tekintettek az állatformámnak hála. Azóta ott éltem. Nagyon békés volt az erdő. De sajnos nem sokáig: Egyik nap fura kétlábúak, amiket embernek neveznek jelentek meg nagy gépekkel és fegyverekkel. Először nem értettem a szándékot, amíg meg nem hallottuk a párbeszédből, hogy le akarnak lőni minden állatot és kiirtani az erdőt egy gyárnak. Minden állat menekült, ahogy én is. Közben az embereknek ez nem volt elég, hanem utánunk jöttek csakhogy megöljenek minden állatot. Ez már feldühített, és robottá átalakulva elkergettem őket.
- És ha még egyszer idejöttök, megbánjátok! - kiabáltam nekik. Ezek után nem jött többé ide ember. Nem is bántam. Néha-néha berepültem az erdőhöz közellévő városkában, ugyanis hajtott a kíváncsiság, hogy milyen ott az élet. Hát nem volt valami szép: tele volt mocsokkal, szeméttel, ráadásnak elüldözték mindenhonnan az állatokat, ha azok közel voltak az emberekhez. De nem ez váltotta ki az emberek iránt érzett gyűlöletemet, hanem a következő dolog: volt egy házaspár meg két lányuk. Egy 5 éves meg egy 17 éves. A pár elvált, ugyanis a nő rühellte az állatokat és nevetséges okból a kisebbik lányát, és arra tanította az idősebbik lányát, hogy csak a pénz a fontos, semmi más, míg a férfi a nő ellentétje volt, és ez nem tett jót a házasságuknak. Volt velük egy igen szép Husky kutyájuk, ami a kisebbik lánnyal együtt a férfihoz került. De az a trampli némber lekenyerezte a bíróságot, így elvehette a huskyt a férfitól, akinek megmondta, hogy addig az övé a kutya, amíg a férfi ki nem fizet valami 100 ezer fontot, mint kárpótlás. A férfi először felháborodott, de miután a bíróság és a rendőrség nem segített neki, a barátaival nagy nehezen összeszedték a pénzt. Viszont mikor rá egy hónappal a férfi és a kislánya a nőhöz ment kifizetni, a nő kitépte a kezéből a pénzt, és kijelentette, hogy felejtsék el a kutyát(ahogy ő nevezte, dögöt), mert már megnyúzatta szőrmekabátnak! És hogy annak a szegény kislánynak jobban fájjon, odahívta a lotyó az addigra szintén önző szemét nagyobbik lányát, akin a bunda volt! És még volt bőr a képükön megfenyegetni szegényeket, hogy takarodjanak, vagy hívják a rendőröket! Szegény férfi össze volt törve, míg a kislány már depressziós lett. Én mikor ezt láttam, nagyon feldühödtem azon, hogy hogy volt képes egy nő ilyesmit tenni csakhogy ártson a volt férjének és a kislányának. Bosszúból mikor a nő és a nála lévő lány sétált a városban, mindenki előtt sólyomként rontottam rájuk, és szétkarmoltam és csíptem az arcukat, mielőtt a rendőrök elkergettek volna. Azt hallottam másnap, hogy olyan súlyosak a sebek a két szajha arcán, hogy még a plasztikai sebészet sem tud rajtuk segíteni.
De hogy én meggyűlöltem az embereket, az biztos! Azóta az erdőségekben élek, és csak ritkán repülők lakott terület felett. Nem fogok én egyszer sem embernek segíteni, hisz akármennyit láttam, csak gonoszak voltak, akik istennek képzelik magukat. Békésen teltek el megint a hónapok, amíg meg nem hallottam, hogy az Álcák Vezére, Megatron a Földön van, és beszélni akar azzal a nyámnyila Protos-al. Nem érdekelt, de azért odarepültem, hátha kicsinálják az a szánalmas emberimádót.
Kezdőlap 
